Több mint egy hét telt el azóta, hogy egy balesetnél karcolásokkal szálltam ki az autómból. Mindig is nagyon megérintettek azok a videók, interneten terjedő történetek, amik hasonló esetekről szólnak. Sokszor belegondoltam milyen érzés lehet ott lenni. Ott lenni és tudni, hogy nem tudod elkerülni, kijátszani a sorsodat. Milyen érzés lehet tudomásul venni, hogy nem vagy mindenható, nem tudsz már mást tenni, mostantól valami teljesen más erők kezébe kell tenned az életedet… Egyáltalán mi járhat az ember fejében, amikor érzi, hogy nagy baj van.

(Sokan úgy hiszik, hogy akkor éri az embert baleset, amikor már maga is elhitte, hogy ő tud és vele ilyen nem történhet meg. Sosem gondoltam, hogy én egyike leszek azon sokaknak, akik nem jól kezelnek egy veszélyes helyzetet, hiszen ezerszer hallottam, a fejembe verték, hogy a lehető legrosszabb, amit tehet egy ember, ha rálép a fékre, amikor megcsúszik az autó. Ki ne hallotta volna? Ki ne tudná…? Aztán jön az a bizonyos pillanat, vagy is annak egy apró töredéke, amikor az agyadat kellene használni, de az már annyira beszűkült, hogy csak próbálod menteni a saját bőrödet és ilyenkor veszik át az irányítást a reflexek. A nem jó reflexek.

A balesetből fakadó maradandó rossz lelki állapotom egyik oka az, hogy rendben…, ez most megtörtént. Hála Istennek, hogy csak is magam, illetve a saját gondolataim miatt kell aggódnom. DE legközelebb, ha ilyen helyzetbe fogok kerülni, vajon tudom majd azt helyesen kezelni? Változtathat reflexeken egy néhány órás tréning, amin megtanítják hogyan kellett volna? Ezerszer visszajátszottam a képkockákat és egyszerűen nem emlékszem arra, hogy az agyam egy pillanatra is vészjelzett volna, hogy a lábam a féken van. Ez mérhetetlen nagy csalódás Önmagamban, a saját tudásomban és egyben komoly felismerés is.)

Szóval rengetegszer eszembe jutott hogyan is érezhet ilyenkor az ember, nem ilyennek képzeltem. Érzékeltem, hogy baj lesz, áttértem a másik sávba, ahol szintén megijedtem, de a beszűkült tudatállapotomban már azt sem fogtam fel, hogy jönnek-e szembe, egyszerűen csak menteni akartam a menthetőt és ez lett a vesztem, vagy éppen ez mentett meg, már sosem tudom meg. Amikor éreztem, hogy elkerülhetetlen a baleset, csak becsuktam a szememet és vártam, hogy megálljon a pörgés, a rángatás minden irányba és ismét stabil talajt érezzek a talpam alatt. Sokkal hosszabbnak tűnt a várakozás, mint amennyi valójában lehetett és még azt is megkockáztatom, hogy nem voltam ott lelkileg. Kikapcsolt az agyam, egy kósza gondolat sem futott át rajtam, nyugodt volt a lelkem. Ebből a nyugodtságból a légzsák ébresztett, ami hatalmas pofonnal tudatosította bennem, hogy még élek. Azt gondoltam ilyenkor az ember lélekben az életéért könyörög, a szerettei jutnak eszébe, vagy ahogy sokan mondják „lepörög előtte az élete”. Az mégcsak meg sem fordult a fejemben, hogy olyan nyugodtság és lelki béke szállja meg az embert, mint ami ott engem, és amit előtte még talán sosem éreztem. Eszembe sem jutott, hogy bajom eshet. A megállás pillanatában sem gondoltam, hogy megsérülhettem, pedig azonnal visszakapcsolt a kontroll. Füstölt az autó, hatalmas por és mocsok vett körül, úgy éreztem, hogy megfulladok. Nem fájt semmi. Köhintettem kettőt és téptem le magamról a biztonsági övet, majd estem neki az ajtónak. Meg sem fordult a fejemben, hogy felmérjem egyáltalán jól vagyok-e, csak ki akartam jutni onnan minél előbb. Úrrá lett rajtam a pánik és úgy éreztem az életemért küzdök. Ekkor már rohantak felém hárman, tágra nyílt szemekkel, a karomnál fogva segítettek ki az árokból és futva támogattak el a füstölő autótól, majd elmondták, hogy nem gondolták, hogy én egy ilyen mutatvány után kiszállok valaha is a roncsból. Ezerszer visszanéztem az autóra, hogy elhiggyem, ez tényleg megtörtént. Nem tudtam értelmes, kerek mondatokban beszélni, nem emlékeztem arra, hogy mi történt, hogy kerültem az árokba, mennyit pörögtem és milyen irányban, mégcsak az ezt követő eseményekre sem teljes egészében. Úgyéreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Több emberrel is flegmán viselkedtem, de ezúton is köszönöm mindenkinek, aki támogatott azon a délutánon. Hálás vagyok, amiért azonnal volt segítségem, amiért volt kit felhívnom, amiért segítőkész, rendes rendőrök és mentő egység érkezett a segítségemre. Jó kezekben éreztem magam, hiszen tudtam, hogy én voltam a hibás, magamnak okoztam, mégsem szólt ezért senki egy rossz szót sem, sőt… Éppen az ellenkezője. Igyekeztek a megnyugtatásommal és az idegállapotom helyrebillentésével is foglalkozni, amiért végtelenül hálás vagyok. A testi fájdalmaim csak hosszú percekkel az ütközés után jelentkeztek, ami alapján megnyugvással konstatáltam, hogy húzódásokkal, zúzódásokkal megúsztam.

Nem akartam aznap egyedül maradni... Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor hazaérve becsuktam magam mögött az ajtót és hirtelen iszonyatos magány zúdult a lelkemre az ürességtől üvöltő lakásban. Patakokban záporoztak a könnyeim, menet közben rángattam le magamról a csurom vizes, bőrig átázott ruháimat, reszkettem és őszintén megterhelő volt erőt venni magamon, hogy abbahagyjam a sírást legalább arra az időre, amíg valaki beesett meglátogatni. Jól esett minden egyes kedves, aggódó szó, üzenet, telefonhívás, látogatás. Elmondhatatlanul hálás vagyok azoknak, akik még aznap este akaratom ellenére „rámtörték” az ajtót, hogy meggyőződjenek a hogylétemről és megpróbáljanak jobb kedvre deríteni. Megetessenek, megitassanak, ellássanak mindenféle jóval és csak ott legyenek mellettem akár hangtalanul is, hogy ne kelljen egyedül átverekednem magamat a saját érzéseim útvesztőjén…

A baleset óta ezerszer végigjátszottam, visszapörgettem az eseményeket kockáról kockára összerakva, hogy mi is történhetett abban a végzetes pillanatban, amikor elbuktam, elszalasztottam az utolsó esélyt is a korrigálásra.

Nézzetek hülyének – Hányszor, de hányszor meséltem el a történetemet néhány nap alatt, ahogy éreztem, hogy a biztonsági öv fog, belenyom az ülésbe, így nyugodt voltam, úgyéreztem nem eshet bajom. Mint a vidámparkban, amikor ülsz egy hintában, ami minden irányban megforgat. Megijedsz először, de aztán ha érzed, hogy fog az öv, a váz, a heveder, a bármi, akkor megnyugszol és átadod magadat az érzésnek. Én megnyugodtam. A nagy mesélés közepette pedig minden egyes alkalommal a jobb vállamat simogattam – Ténylegesen úgy éreztem, hogy a jobb vállamnál fogva nyom bele valami az ülésbe és csak napokkal később jöttem rá nagy sóhajjal nyugtázva, hogy az öv nem is a jobb vállamat fogja... Talán ez volt az a pillanat, amitől ténylegesen azt gondolom, hogy nem lehet véletlen, hogy akkor, a baleset időpontjában minden nekem kedvezett.  Nem lehet véletlen, hogy nem jött szembe senki, hogy ott és akkor csapódtam be, ahol és ahogyan, hogy nem volt fa a környéken, ami megfogjon, hogy biztonságban éreztem magamat egy ilyen helyzetben, hogy azonnal volt segítségem, hogy mindenki rendkívül megértően állt hozzám, hogy ugyan jelzésértékű sérüléseket szenvedtem, de abban a kanyarban, ahol havonta meghal valaki, én a saját lábamon szállhattam ki a négykerekűből. A négykerekű, aKi a saját élete árán megvédte az enyémet, akit nagyon szerettem és aki ma már az örök országutak mezején hasítja a kilométereket. A kicsi kocsi, aki az első volt és akit sosem feledek, mert bízhattam benne és amikor szükségem volt rá, akkor is bizonyított. Vérzik érte a lelkem, mert én nem vigyáztam úgy rá, ahogy Ő rám.

Hihetetlen milyen mély érzéseket vált ki utólag egy ilyen balszerencsés helyzet az emberből. Szomorú, zavarodott, elkeseredett, ugyanakkor végtelenül hálás vagyok, hogy akkor minden csillag úgy állt, ahogy… ÉLHETEK, érezhetek és gondolkodhatok, hogy miért is kaptam ezt a pofont az élettől. Hiszek abban, hogy ez egy komoly jelzés volt arra vonatkozóan, hogy nem jó úton járok. Itt az ideje, hogy megfejtsem miben is kellene változtatnom. Ha belőlem ennyire őszinte, mély és igazán elgondolkodtató érzéseket vált ki ez a baleset, elképzelni sem tudom hogyan éreznék, ha másnak anyagi kárt, vagy ne adj isten súlyos testi sérülést okoztam volna. Egy pillanat csupán… ennyi kell ahhoz, hogy életek érjenek véget, vagy változzanak meg örökre. Az enyém megváltozott. Élek, KÖSZÖNÖM!

Hogy miért is kezdek blogot írni? Talán csak hogy könnyebb legyen a lelkem. Magamnak szánom, hogy legyen egy hely, ahol kiírhatom azon eseményeket magamból, amik éppen igyekeznek rányomni pecsétjüket a mindennapjaimra. Amikor fiatalabb voltam divatos volt a blog írás, szinte mindenkinek volt egy. Nekem kettő volt. Egy tele élményekkel, képekkel, mindenfélével, ami éppen a fejemben volt. A másikat a lelkemnek tartottam fenn, szinte nulla látogatóval és hozzászólóval, csak nagyon kevesen olvastak és még kevesebben tudták, hogy ki is vagyok én.

Szerettem naplót írni is, mert azt gondoltam, az írás is az események feldolgozásának egy fajtája és úgy éreztem kifejezetten jól megy. Jobban éreztem magamat egy-egy oldal után és sajnálom, hogy az utóbbi években nem hogy hasznosnak nem találtam, inkább időpocséklásnak éreztem és érzem a mai napig azt, hogy a saját érzéseimet vessem papírra, avagy ez esetben monitorra.  Hónapok óta gondolkodom azon, hogy elkezdjek-e írni. Néha arra jutok, hogy nem, mert nem akarok szembesülni a saját érzéseimmel újra és újra. Máskor úgy érzem kifejezetten jó lenne, hasznomra válna, ha leírnám, kiírnám a történeteimet és ez idő alatt is a belső hangokra figyelve talán megoldást találhatnék a dolgaimra. Szándékosan nem mondom, hogy problémáimra, mert ezek talán nem is problémák, inkább csak legbelsőbb gondolatok, ami alapján laikus számára egy depressziós, egyedülálló fiatal nőnek tűnhetek, aki már most belefáradt az életbe, pedig ez abszolút nem így van.

Az életem része a nevetés, a szórakozás, a jó kedv, imádok mosolyogni, szeretem a fárasztó vicceket, a szarkazmust, a szurkálódást. Szeretem, ha valaki megtud nevettetni, ha a könnyem kicsordul valami olyantól, ami másnak talán egy kósza mosolyt sem csal az arcára. Ennek ellenére van egy ilyen oldalam is, amit viszont nem zúdíthatok bárki nyakába és ha megtehetném sem élnék ezzel. Tehát itt ez az üres vászon... ALKOSSUNK!