Hogy miért is kezdek blogot írni? Talán csak hogy könnyebb legyen a lelkem. Magamnak szánom, hogy legyen egy hely, ahol kiírhatom azon eseményeket magamból, amik éppen igyekeznek rányomni pecsétjüket a mindennapjaimra. Amikor fiatalabb voltam divatos volt a blog írás, szinte mindenkinek volt egy. Nekem kettő volt. Egy tele élményekkel, képekkel, mindenfélével, ami éppen a fejemben volt. A másikat a lelkemnek tartottam fenn, szinte nulla látogatóval és hozzászólóval, csak nagyon kevesen olvastak és még kevesebben tudták, hogy ki is vagyok én.

Szerettem naplót írni is, mert azt gondoltam, az írás is az események feldolgozásának egy fajtája és úgy éreztem kifejezetten jól megy. Jobban éreztem magamat egy-egy oldal után és sajnálom, hogy az utóbbi években nem hogy hasznosnak nem találtam, inkább időpocséklásnak éreztem és érzem a mai napig azt, hogy a saját érzéseimet vessem papírra, avagy ez esetben monitorra.  Hónapok óta gondolkodom azon, hogy elkezdjek-e írni. Néha arra jutok, hogy nem, mert nem akarok szembesülni a saját érzéseimmel újra és újra. Máskor úgy érzem kifejezetten jó lenne, hasznomra válna, ha leírnám, kiírnám a történeteimet és ez idő alatt is a belső hangokra figyelve talán megoldást találhatnék a dolgaimra. Szándékosan nem mondom, hogy problémáimra, mert ezek talán nem is problémák, inkább csak legbelsőbb gondolatok, ami alapján laikus számára egy depressziós, egyedülálló fiatal nőnek tűnhetek, aki már most belefáradt az életbe, pedig ez abszolút nem így van.

Az életem része a nevetés, a szórakozás, a jó kedv, imádok mosolyogni, szeretem a fárasztó vicceket, a szarkazmust, a szurkálódást. Szeretem, ha valaki megtud nevettetni, ha a könnyem kicsordul valami olyantól, ami másnak talán egy kósza mosolyt sem csal az arcára. Ennek ellenére van egy ilyen oldalam is, amit viszont nem zúdíthatok bárki nyakába és ha megtehetném sem élnék ezzel. Tehát itt ez az üres vászon... ALKOSSUNK!